Amikor a bútorfestésről beszélgetek valakivel, mindig kitérek ennek a műfajnak az érzelmi részére.
Sajnos én magam semmilyen bútort nem örököltem, -a nagyszüleim korán elmentek, a szüleim szintén túl korán, a bútorok közül semmi nem maradt nekem. Erre régebben nem gondoltam olyan nehéz szívvel mint most, mert abszolút kötődést látok az elment családtagokkal, ha van tőlük valami a környezetedben. Egy fotó is eléri, hogy a gondolatod visszatérjen egy elment szerettedhez, barátodhoz, de ha van tőlük egy használati tárgyad, esetleg bútorod, amit naponta látsz, és használsz, akkor szinte mindig veled vannak ők és az emlékek.
A férjem nagyszülei kicsit olyanok voltak, mintha az enyémek is lennének. Így volt két nagymama és egy nagypapa, akiket én is szerethettem, még életükben. Mivel 14 éves korom óta vezet együtt az utunk, gyorsan bemutattak a családnak, és a férjem apai nagymamáját is együtt látogattuk. Jó humorú, jó lelkű Sári asszony volt, vallásos, nagyon szerettük hallgatni amikor a múltról mesél.
A kis nappali étkező helység, ahova beléptünk ma is a szemem előtt van, sarokban az öreg sublóttal, amin karácsonykor az icipici karácsonyfa kapott helyet. Hatalmas nagy fiókos darab, fényes okker festéssel, uralta a pici szobát.
Aztán sorban mentek el a nagyszülők. Nagypapa, anyai nagymama, és végül a sublótos Kmetyó mama is megtért az Úrhoz.
A család szerencsére az ominózus öreg sublótot a férjemnek szánta, akkor én már festegettem bútorokat, és úgy érezték talán nálunk jó helyen lesz – amit ma is hálásan köszönök. Amikor elhozták, bekerült a garázs egyik sarkába, időhiány miatt nem kezdtünk neki felújítani.
Előző évben azonban előhoztuk, és elég nagy meglepetésként konstatáltuk, hogy bizony borzalmas állapotban van a bútor. Konkrétan a hátsó-alsó részei hiányoznak, elkorhadtak, és a szú is megtette a dolgát . Lábai nem voltak, nem tudom mikor hol veszett nyomuk, de az látható volt, nagy munkára lesz szükség , hogy szerkezetileg rendbe tegyük, a festés előtt, amit én már nagyon vártam.
Apósom amikor látta, mennyire sérült, legyintve azt mondta: -gyerekek ezt ki kell dobni… Én magam és a férjem is annyira akartuk ezt a sublótot, hogy ez az opció fel sem merült.
Első körben lábat kerestünk hozzá. Nagy guberáló lévén, elég sok mindent összeszedtem az évek során, így került hozzám Bárányos Balázs Györgyike segítségével 2 szekrényalj, ami tulajdonképpen egy keretre erősített lábakból állt. Biztosan nincsenek véletlenek, mert pontosan passzolt a sublót aljára méretileg. Amikor a szerkezeti javításokat Lacim megcsinálta, felerősítette az új lábrészt,és a korhadt részeket is szépen új lécekkel takarta, akkor jöhetett a rengeteg szú- és ütésnyom javítása, tapasszal.
Nagy hévvel láttam neki, ez már az én részem volt a munkából. Le kellett szedni a fogantyúkat és a zárvereteket, amiket teljesen festék réteg fedett.. Amikor leszedtem ezekről a festéket akkor láttam meg, hogy milyen csodálatos mintázatuk van,.. és arra gondoltam, ki volt az utolsó ember, aki ezt ilyen állapotában láthatta?
Először az volt a gondolatom:- úgy kijavítom, és újjá varázsolom ezt a bútort, hogy a család sem fog ráismerni… és ahogy ez a gondoltat elhangzott a fejemben, máris tudtam, hogy ez nagy hiba lenne. Hisz ez a nagyi sublótja! Ennek látszania kell rajta, nem tűnhet el róla minden ütés karc, ami a mama idejében került rá…
Szóval csak az ordító szúnyomokat és repedéseket javítottam, pár mélyedést meghagytam, még ha így nem is lesz tökéletes a kinézete- nekünk mégis az lesz.
Ez után jött a számomra legélvezetesebb rész a festés. Mivel tudtam, a műhelyben kap majd helyet, ahol minden napunkat töltjük, így mindenki láthatja majd, használhatok bátran színeket, nem kell passzolnia a lakás visszafogott színvilágához. Igen ám, de mely színeket használjam?
Ekkor pattant ki a gondolat a fejemből, hogy döntsék ezt azok, akik a komódot nap mint nap láthatták a mamánál, akik kötődtek az életük valamely szakaszában hozzá. Így tehát körbe kérdeztem a családot, akit tudtam, mondjanak egy színt amit kedvelnek, ez rá fog kerülni a sublótra, így lesz igazi családi darab belőle! Mindenki benne lesz picit.
Na jó- reméltem, hogy senki nem mond pinket, és sárgát, de biztos azt is be tudtam volna kombinálni..
A vázat egy klasszikusabb színre képzeltem, a fiókokkal akartam játszani. Ezért a váz #Rusty színnel készült, ami egy rozsdabarna árnyalat.
A fiókokra jöhetett a színkavalkád.
Az első fiók igazán vidám lett, a maga narancs és erősebb árnyalatival. Ehhez képest lett egy másik fiók, picit finomabb- a kontrasztokat jónak éreztem – úgy gondoltam legyen minden fiók nagyon más. Az arany és krém fiók is elkészült, és ekkor éreztem, hogy el fog tűnni a múltja teljesen, ha teljesen fedem festékkel a régi okker flóderezett felületet.
Szóval, az utoljára készült fiókot úgy terveztem, hogy csak valami minta kerül rá, és az alap marad , így mindig látjuk milyen volt.
A teljes vázat fekete waxszal kezeltem, mivel szerettem volna, ha nem túl tiszta újszerű, hanem kicsit koszos, füstös lenne.
A tőlem megszzokott talán finomabb vonalhoz képest a sublót igazán vidám., és eklektikus mintázatú lett, de mindent beletettem amit elképzeltem.
Már hónapok óta használjuk, sok holmit elnyel, a naponta használatos dolgokat tartjuk benne.
Szeretjük nagyon, nem csak hasznos, és szép kis (nagy-hatalmas) darab lett, de megmentettük a mama életének, a családtagok múltjának egy darabját, meghosszabbítottuk az életét, és most már a mi családunkhoz tartozik, itt szerzi majd az újabb emlékeket..
Lacim többször mondta már: -amikor kihúzom a fiókokat mindig eszembe jut a mama.. midig szólok hozzá pár szót, elmosolyodok, és rá gondolok. A felső fiókból vette ki mindig a kis dugipénzt amit odaadott- itt van fiam, tedd el gyorsan a papa meg ne lássa… 🙂 <3
Vajon, ha nincs a sublót, akkor is ennyit gondolna a mamára még? Vagy kopna az emléke? Biztosan igen..
Én pedig arra szoktam gondolni, ha ránézek. – mama vajon mit szól hozzá- odafönt? Mert odafönt van…ez biztos.
